Pedagógus nap, a mi napunk…

Kedves Kollégáim – nemcsak az alliteráció kedvéért -, minden évben eljön a mi napunk, június első hétvégéje – a jutalmazások, a szép szavak ideje. Köszönjük, nagyon megtisztelő, mert kell a megerősítés nekünk is, de minket valami másfajta erő hajt, hogy naponta vagy hétvégente belépjünk a tanterem ajtaján. Harminc évnyi tapasztalat mondatja velem, hogy pedagógusnak lenni jó.

Mi ez a jó? Boldogság, eufória, szépség? Magam se tudom, igen, mindez, de több ennél. A minap egy közösségi fórumon egyik volt diákom igen tartalmas posztjában találtam egy nyelvtani hibát, és rákérdeztem, hogy milyen volt a magyartanárod, hogy azt sem tanította meg neked, hogy miként kell ezt leírni. A válasz: Talán a legjobb. Semmi hízelgés, ott van az a talán, a legjobb is annyira szubjektív. Nekem boldogság, tiszta emberi szó, amely nemcsak engem dicsér, hanem az újvidéki egyetem egyik tanárát, aki erre a nyelvi igényességre fogékonnyá tett. Nem írok neveket, mert talán kihagynék valakit, aki ilyen talán a legjobb volt az életemben. Szerencsés ember vagyok, mert nagyszerű tanáraim voltak, rengeteget tanultam tőlük, bár sohasem voltam eminens tanuló. Az évek alatt kialakult a saját tanítási módszerem, de sokszor tetten érem magamban azt a másik embert, aki engem tanított, viszem őt tovább egy elvben, egy szófordulatban, egy gesztusban. Ahogy van, aki engem visz tovább. Egyik évben egy volt diákomnál voltam érettségi elnök, műszaki szakközépiskolából indult a tanári pályára. Akkor mondta nekem, hogy ő is azt vallja, amit én: Ha egy diákot megérint, amit tanítok, akkor már megérte. Az én pályám már teljes!

Amikor egészen kicsi voltam, mindig sorba ültettem a macikat, és órát tartottam nekik, akkor dőlt el, hogy mi végre vagyok a világon. Tanítottam 6 évest és 20 évest, zajos, minden ellen lázadó kamasz fiúosztályt és szorgalmas, illemtudó nagy- és kisgyermekeket. Közben állandóan tanultam továbbképzéseken és a gyerekeimtől. Az egyik kedvenc esetem: az egyik diákom sorozatban elégtelenre írta meg a próbaérettségi felmérőket.

– Fiam, megint egyest kaptál. A gyerek mélyen a szemembe nézett, vállamra tette a kézét: – Nem a tanárnő gondja! Olyan mély tisztelettel mondta, hogy tudtam, hogy hagyni kell a statisztikát a rossz jegyekről, ahogy azt is, hogy kiforrja benne magát a világ elleni lázongás. Pályám egyik legbölcsebb tanítását kaptam egy 18 évestől.

 

Mindig vágytam arra, hogy kipróbáljam, hogy milyen kilőni egy nyílvesszőt. Ötvenéves voltam, mikor az egyik diákom íjat adott a kezembe, hihetetlen jó tanárom volt, megtanított arra, hogy a tanulás kortalan, de arra is, hogy a cél csak másodlagos, a megfeszített ideg a kiteljesedés. Ez a mozdulat vált tanári pályám metaforájává.

Tanárnak lenni jó. Mindannyiunknak van egy olyan tanítványa, akiért érdemes, az igazán szerencséseknek talán több is.

 

Mit is kívánhatnék magunknak? Megbecsülést, több pénzt? Igen! Természetesen. Bevallom, én is sokszor rácsaptam volna az ajtót az egészre, volt, hogy meg is tettem. Aztán maradtam. Talán azért, mert egyszer régen egy nem magyar anyanyelvű kislány azt írta: Az én tanárnőm kerek, rózsaszín cipője van, és én szeretem. Vagy azért, mert múlt szombaton ragyogó szemmel ültek a gép előtt az én gyermekeim, és dőlt belőlük a szó, mert mindent meg akartak osztani a többiekkel és velem.

Tanárnak lenni jó. Néha nehéz, teher, máskor erő, de legtöbbször végtelen szeretet.