Wellendingeni gondolatok a 2021/22-es tanévről

 

A régi sláger picit módosított idézésével elmondhatjuk, hogy: „elmúlt egy év „. Sikeres tanévet zártunk a wellendingeni tagiskolában. Ebben az évben valamennyi óránkat jelenléti oktatásban tudtuk megtartani, s csak azok a tanulók csatlakoztak online formában, akik valamilyen akadály okán nem tudtak személyesen eljönni az iskolába. Jó volt ismét normál körülmények között tanulni, fejlesztő játékokat játszani, egymást jobban megismerni, beszélgetni. Ebben a tanévben a magyar városok – nevezetességek – természetvédelmi területek, a hozzájuk köthető legendák és történelmi események bemutatásán keresztül bővült a gyerekek ismerete, fejlődött több irányú képessége. Többek között gyakoroltuk az értő olvasást, a lényeg kiemelést, a prezentációs technikákat, igyekeztünk tanulási technikákat is bemutatni. A tanévvégi írásbeli és szóbeli felmérések eredményei is igazolták, hogy a tanulók nagyon eredményes munkát végeztek. Plakátokat készítettek a nekik leginkább tetsző város nevezetességeiről és erről bemutatót tartottak társaiknak.

A tanévet ebben az évben is egy kirándulással zártuk le. Donaueschingenben voltunk, a kirándulás mottója: „A Duna, mely összeköt minket”. A tanulók a kiadott feladatok alapján fedezték fel a Dunára vonatkozó ismereteket, a park magyar vonatkozású látnivalóját. A kirándulás végén az általuk hajtogatott papírcsónakokat „vízre bocsátották” azon a ponton, ahol két patak találkozik, s folyót innen már Dunának nevezik. Hagyományainknak megfelelően itt a kiránduláson osztottuk ki a bizonyítványokat is.

 

Ennek az évnek volt még egy érdekessége. Osztálytalálkozót szerveztek a két évvel ezelőtt „végzett tanulóink”. Az iskola indulásakor 2016 szeptemberében csatlakoztak hozzánk és négy tanéven keresztül jártak ide, míg életkorukat tekintve kinőttek az iskola kereteiből. Nagyon összetartó és befogadó közösséget alkottak. Öröm volt tapasztalni, ahogy a szünetekben segítették egymást tapasztalataikkal, erőt adtak annak, aki éppen egy picit elbizonytalanodott. Összekötötte őket hasonló helyzetük, megoldandó feladataik. Valamennyien viszonylag idősebben kerültek ki Németországba, kiszakadva korábbi biztos szociális hálójukból. Be kellett illeszkedni új környezetükbe, új kapcsolatokat kialakítani az akkor még nagyon idegen közegben.

Beszélgetéseinkből megtanultam, hogy hajlamosak vagyunk mi felnőttek az ő helyzetüket bagatellizálni. Abban ringatjuk magunkat, hogy a gyerekekre, „ragad a nyelv”, s ők könnyen teremtenek kapcsolatot, barátságot. Sokan nem veszik észre, hogy nem! Nekik is meg kell küzdeni ezekért úgy, hogy sokszor ez a változás nem az Ő választásuk volt. Megtanultam tisztelni őket ezért az erőfeszítésekért. Megtiszteltek azzal, hogy erre a találkozójukra meghívtak. Beszámolóikat hallgatni jelenlegi helyzetükről, terveikről nagyon érdekes és örömteli volt. Mint várható volt, sokféle stratégiát, elképzelést hallhattam. Van közöttük, aki vállalva az önállóság kihívásait visszaköltözött Magyarországra, hogy egy angol nyelvű gimnáziumban készüljön fel az érettségire. Többen itt Németországban fognak érettségizni. Van, aki jövőre kezdi itt az Ausbildungot, van, aki Magyarországon tervezi a felsőfokú tanulmányok megkezdését, s van, aki már itt Németországban elkezdte azt. Történeteiket hallgatva megerősödött bennem, hogy nagyon fontos az a lehetőség, amit biztosítunk tanulóinknak, a magyar nyelv ismeretének erősítésére, megtartására. Tisztelem és becsülöm a gyereket, akik szombatonként eljönnek hozzánk és erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében. Ugyanez vonatkozik a szülőkre, hisz ők hozzák el gyermekeiket, áldoznak időt és energiát ennek megvalósítására. Bízom benne, hogy fenti sorok is bizonyítják számukra döntésük helyességét.

Rezes Ferenc

Wellendingen