A napfény leánya, Szeged
Juhász Gyula Szonett Szegedhez című versében így vall :
|
A magyar Alföld legszebb délibábja
Te vagy, szülötte városom, Szeged, De nem csalóka nyári fény varázsa, Hanem valóság bús puszták felett. Az égbe törnek tornyaid kevélyen
S a szőke magyar vízben rengenek A palotáid és a magyar éjben Virrasztó lángod nagy-messze remeg. |
 |
 |
Dugonics András nézi, hogyan épül,
Magasba hogy tör házad, szellemed, Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged! Magyar emlékül és magyar reményül
Állj boldogan és büszkén, ősi város, Símulj szerelmes szívvel a Tiszához. |
Szeged, annyian és olyan szépen írtak hozzá lázas vallomásokat! Mit lehetne írni erről a szőke Tisza-hajú asszonyról, aki egyszerre maga a királynői szecessziós méltóság és a kacér kis boszorkány onnan a szigetről? Nyakában a klárisok piros paprikából fűzöttek, kecses lábain a pipacsos, búzavirágos papucs. Vérkörei a körutak, állandóan lüktetnek, de kis utcáiban, a napsugaras házaiban ott a padra kiülős vasárnapi délutánok hangulata.
|
Nevetve ringatózik a Tisza és a Maros ölelésében, termékenysége a szántóföldeké és kultúráé. Büszke asszony, hiszen sok híres embernek adott otthont. Krónikásai József Attila, Móra Ferenc és Juhász Gyula, de mindig akad hódolója, aki rácsodálkozik szépségére. A lemenő nap orcáján a pír, szeszélye pedig a Tiszáé, mely nem ismeri a gátakat. Lépcsői azok a szalonok, ahol egyetemi diskurzusok folynak, de a fáradt vándor is megpihenhet. Örül a vendégnek, hosszan integet a távozó után, visszavárja tavasszal a gólyákat, ősszel dióval kínálja a varjakat.
|
 |