Székelyföld

 Egy család és barátaik útja emlékek és értékek nyomában

Magyarországi, de sváb gyökerekkel rendelkező, Németországban élő jó barátaink végre elfogadták meghívásunkat, hogy ellátogassanak hozzánk – ezúttal Erdély szívébe, Székelyföldre, oda, ahonnan mi származunk.

Büszkén kalauzoltuk őket végig a vidéken, megmutatva mindazt, amit mi otthonunknak nevezünk – a tájat, a történelmet, a kultúrát, és nem utolsósorban a szívünkhöz nőtt emlékeket.

Tavak, kapuk, legendák nyomában

Első állomásunk Szováta volt, Európa legnagyobb heliotermikus tavának, a Medve-tónak az otthona. Innen Korondra vezetett utunk, ahol a híres kézzel készített kerámiák között barangolhattunk. Sokan nem is tudják, hogy ez a kis település egyedülálló aragonit-lelőhellyel is büszkélkedhet – ez a különleges ásvány ritkaságszámba megy Európában.

Innen Farkaslakára vezetett az út Tamási Áron szülőházához. Az Ábel-trilógia írója ebben a kis székely faluban született, s műveiben is mindig a szülőföld szeretetét, a székelység bölcsességét és küzdelmeit örökítette meg. A ház, a környezet és a domboldalban álló sírhely mind-mind egy mélyen kötődő élet emlékét őrzik. 

Következő megállónk Szejkefürdő volt, ahol a székelykapuk sorfala vezet el Orbán Balázs, „a legnagyobb székely” sírhelyéhez. A Mini Erdély Parkban miniatűrben csodálhattuk meg mindazt, amit már láttunk – vagy amit még szeretnénk látni. Mert Erdélyben mindig marad valami, ami visszahív.

Következett Székelyudvarhely, a „székely anyaváros” – szülővárosom –, majd innen indultunk tovább egy különleges történelmi utazásra: Székelyderzsre.

 

Székelyderzs – ahol a múlt él

Székelyderzsen megcsodáltuk a UNESCO világörökség részét képező unitárius erődtemplomot, amely az egyetlen épen maradt székely erődtemplom. A 13. századi templomban fennmaradt freskók egyike Szent László legendáját ábrázolja. Az egész épület kivételes állapotban őrzi a székelyek több évszázados hitének és közösségi életének nyomait.

Meglepő volt hallani, hogy valamikor a magyar–román határ közvetlenül Derzs közelében húzódott. Édesapám elmesélte, hogy az ő apja – nagyapám – útlevéllel járt át kaszálni, földet művelni a határ túloldalán fekvő román területekre. Régi fényképek is tanúsítják: a falu szélén egykor határőrség működött.

 

A templom udvarán régi használati eszközök sorakoztak, igazi időutazásként idézve meg a múltat. Édesapám büszkén mesélte a falu történetét – hiszen ő is itt, Derzs szülötte. A templomban megtudtuk, melyik családnak hol volt a padja – ő maga is beült a Páll család helyére, ahol egykor ünnepeken helyet foglaltak.

A látogatás fénypontjaként felmentünk a harangtoronyba is. Ott, a templom csendjében – egy kis „ejnye-bejnye” árán ugyan– meghúztuk a harangot.
Így adtuk mindenki tudtára, hogy a Pap család és az Eberling család ott járt. Meghúztuk a harangot, hogy hallja a világ: itt voltunk – és visszajövünk még.

 

Csend és emlékezés a szülői háznál

Ezután ellátogattunk a szülői házhoz is, ahol édesapám és húga születtek és nevelkedtek. Bár ma már aszfaltozott út vezet a házhoz, a 107-es szám alatt megbúvó kis porta olyan, mintha megállt volna az idő. Minden sarokban érezhető volt a már elhunyt nagyszülők jelenléte.

Szinte hallottuk Pápó  hangját:

„Fiam, van egy szál szivarod?” – halkan kérdezve, nehogy Mama meghallja.
És mintha láttuk volna Mamát is, amint integet a kapuból búcsúzáskor – ő, aki soha nem panaszkodott, soha nem volt beteg. Ha mégis, mindig csak annyit mondott:

„Fiam, jól vagyok. Legyetek ti jól, és akkor én is jól vagyok.”

Felidéződtek a gyerekkori nyarak, amikor még sok unoka töltötte együtt a napokat – és bizony, néha kisebb csínytevések is előfordultak, például amikor a szomszéd kertjéből „kölcsönöztünk” egy kis borsót vagy répát. Ma ezek a házak üresen állnak – de az emlékek élnek.

Kis reménysugár a veteményeskert, ahol szüleim és nagynéném még mindig nevelnek paradicsomot, paprikát, hagymát – innen megpakolva, hálás szívvel távoztunk.

 

A hegyek és a hit

Ahogy elhagytuk a házat, és a falu központja felé haladtunk, megállított minket az esti tehéncsorda: békésen ballagtak haza a határból. Mi pedig türelmesen vártunk. Itt nincs rohanás, nincs térerő, nincs időpont. Csak csend, illatok, emlékek és nyugalom.

Az utolsó napokban a Székely Balatonként is emlegetett Zetelaki víztározónál csónakáztunk, óriáspalacsintát ettünk, majd felmentünk a Hargitára, a „székelyek szent hegyére”. Édesapám elmesélte, hogy a régi román időkben, amikor nem lehetett templomba járni, magyarul imádkozni, az emberek a Hargita tetejére mentek. Ott nem látta és nem hallotta őket senki – csak a Jóisten oltalmazó keze és szeme vigyázott rájuk.

És hogy teljes legyen az élmény – medvét is láttunk. Egész pontosan tizenhármat. De ők is a táj részei – nem bántottak minket, és mi sem bántottuk őket.

Az este a patak csobogása mellett ért véget, Ivóban. A grill melege adott fényt és illatot. Grilleztünk, beszélgettünk, emlékeztünk. A gondolatok elcsendesedtek, miközben a parázs pislákolt m szívünkben pedig valami visszahúzott.     Még egyszer visszanéztünk – és már tudtuk: ide vissza kell térni. Mert Székelyföld nem csak táj, hanem lélek is. A mi lelkünk darabja.

(Pap Krisztina, Baden-Württembergi Konzuli Magyar Iskola pedagógusa

Fotó: Eberling Tímea – Baden-Württembergi Konzuli Magyar Iskola vezetője)