Párizsban járt az ősz – és mi utána indultunk”

Beszámoló a Baden–Württembergi Konzuli Iskola ulmi tagozatának néhány tagjának párizsi kirándulásáról

 

November elején gondoltunk egy nagyot, és mertünk is álmodni egyet: elindultunk Párizsba. A Lepke és a Méhecske csoport pedagógusai – Váradi Nikoletta és Pap Krisztina – lányaikkal együtt, igazi „csajos” kiruccanásra indult, de nem csupán turistaként. A magyar nyelv és kultúra küldöttei voltunk, akik nem egyszerűen nézni, hanem érteni szerették volna a várost, amely oly sok nagy magyar alkotót megérintett. „Párizsban járt az Ősz…” – írta Ady Endre, és mi most megálltunk annál a háznál, ahol egykor valóban lakott. Csendben álltunk a tábla előtt, és eszünkbe jutottak a sorok: „Szent Mihály útján ballagott és én utána néztem.”

Most mi mentünk utána – s nem csak őutána. Felkerestük József Attila emléktábláját is, ahol ott élt 1926-ban, amikor versei és gondolatai új szellemi távlatot kaptak. Talán itt értette meg, amit így írt le később: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.” 

Sorbonne Egyetem előtt álltunk, és tudtuk: ezek a falak nemcsak francia, hanem magyar történeteket is őriznek. Itt tanult, kutatott vagy ihletődött Babits Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Márai Sándor, Munkácsy Mihály – s még sokan, akik magyarul álmodtak, de a világra tekintettek. Utunkat Radnóti Miklósra gondolva folytattuk. Ő is járt Párizsban, és levelében egyszer ezt írta: „Itt minden érthetőbb. Talán a világ is. Talán én is.” – és valahogy mi is így éreztük: Párizs tanít.

Nemcsak szobrokon, utcaneveken vagy történelmen át – hanem csendben, tekintetben, lélegzetben. Nem maradt ki a történelem legsúlyosabb tanulsága sem: ellátogattunk Versailles-ba, a Trianoni békeszerződés helyszínére. Ott, ahol 1920. június 4-én nemcsak egy ország térképe, hanem milliók sorsa rajzolódott át. Ott, ahol azóta egy magyar mondatnak külön súlya van: „Egy nyelv akkor is egy, ha ezer kilométer választja el, aki beszéli.”

Pap Krisztina. Romániában-Erdélyben nőtt fel, Váradi Nikoletta Magyarországon – mégis ugyanazt a verset szavalják, ugyanazt a mesét értik, ugyanazon a nyelven nevetnek. Trianon földrajzot rajzolt át. A magyar szó viszont megmaradt hídnak.

Párizs persze nem csak múlt volt számunkra, hanem jelen is: sétáltunk az őszi Szajna-parton, ahol ugyanaz a fény esett a vízre, mint Ady idejében. Felmentünk az Eiffel-toronyba, ahol valószínűleg a magyar költők és írók is álltak egykor.

Megcsodáltuk a Notre-Dame még sebekkel élő szépségét, a Sacré-Coeur fehér dombtetői csendjét, a Diadalív méltóságát. Tiszteletet adtunk a francia hősöknek – és egy kicsit a magyaroknak is, akik e városban ihletre leltek. Egy külön programként betértünk az Musée du Louvre ba is. Itt nemcsak a világklasszikusok között barangoltunk, hanem tudtuk, hogy a magyar kultúra apró nyomait is megőrzik a gyűjteményben. Például a 14. századi magyar kapcsolódású kézirat levél, az „Anjou Legendárium” töredéke (RF 29940) a Louvre gyűjteményének része, bár mi magunk nem láttuk, biztosak voltunk benne, hogy ott van.

Egy diák így fogalmazott: Hazafelé már tudtuk: nem csak Párizs változott tőlünk, mi is megváltoztunk Párizstól. „S mégis, magyarabb lettem tőle, mert megértettem a világot.” (Arany János)

 

Ahogy a nagy költők egykor itt ihletet találtak, mi is magunkkal hoztunk valamit: egy darabka Párizst – és vele együtt egy kicsit több magyarságot is.

 

Au revoir – vagy ahogy mi mondjuk: Viszontlátásra, Párizs. ( Kép:Váradi Nikoletta-Méhecske csoport ,Szöveg: Pap Krisztina-Lepke csoport)