A magyar költészet napja, április 11.
Idézettel szerettem volna felvezetni ezt a néhány sort. Kinek a versét válasszam? Adott, hogy József Attila legyen, és mint egy megelevenedett irodalmi arcképcsarnok jönnek elém a magyar irodalom nagyjai, a fülemben furcsa szimfóniaként hangzik fel a kedvencek egy-egy sora.
Felidéződik bennem a 30 éves tanári pályám számtalan verselemző órájának minden keserve, és az „aha” érzés, amikor a gyermek megérzi, hogy az a vers éppen neki szól. Szabadkán, Békéscsabán, Stuttgartban hirdetem, hogy a vers csoda, mert helyettünk mondja el az elmondhatatlant. Ha verset olvasok, magamat olvasom. Versmondó versenyek hangulatát idézi bennem a nap, a felkészülések ezerszer átismételt sorait; nevetést és könnyeket; az átvett jutalom örömét. |
Állok a színpadon, izgulok, verset mondok. Magamat adom a költő szavaival.
Sorra jönnek a tanáraim, akik megmutatták mi a költészet, mi a magyar irodalom: kincs, a kosztolányis, adys dac. Jönnek sorban: Balassitól Kiss Ottóig, és csak adnak és adnak:
hitet, erőt, szépséget, velük látom a tavaszi kinyíló ég kékjének szivárványos mélységét. A magyar szó elvarázsol, nem enged, átadom, szaporodik. A vers hidat épít a költő és köztem, korok között, köztem és a diákjaim között, ember és ember között. Iskolánk gyermekeit nézem, ahogy a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központtól kapott pecséttel az üres lapra idézeteket nyomtatnak. Kívül, belül ünneplőbe öltözötten adják át magukat a szép szavaknak. |
A hímzett virágok, a versfordítások, a gyermekek arca, a fehér és a teli papír ünnepet hirdet, amely a múlt és jelen költőinek állít emléket, de már benne van a jövő ígérete is, hogy a magyar költészet országhatároktól és időtől függetlenül a magyar embernek örök értéke lesz.
József Attila
ARS POETICA
Németh Andornak
Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. |
Nincs alku – én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. |
Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. |
Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; |
Szép a forrás – fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. |
engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. |
Más költők – mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. |
S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. |
Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. |
Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! |
Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. |
1937. február-március |
Írta – Körmendi Mária