Gondolatok az 56-os események felidézéséről az iskola falai közül

 

Nemzeti ünnep, iskolai megemlékezés… eleinte minden gyerek számára misztikus hangulat lengi körül az aulákban, tornatermekben, udvaron zajló közös iskolai eseményeket. Az idő múlásával tán fogyhat kissé ez a lelkesedés ezek iránt a csendes-izgatott várakozásokból, de mihelyt egy gyermek részévé válik egy-egy iskolai műsornak, máris átértékelődik az értéke. A készülődésen, a próbákon túl átsejlik az elhangzott jelenetek mondanivalója, a szereplők olykor pezsgő, máskor szomorkás hangulata, s a versek sorok közti tartalma.

A tanulók e műveket oly gondosan tanulják meg s oly átéléssel tudják szavalni, hogy néha el is feledkezünk róla, hogy olykor évszázados eltérés van az alkotó- és az előadóművész között. Olybá tűnhet, mintha csak a saját történeteiket mesélnék… pedig honnan is tudhatnák ők, mi a valódi zsarnokság?

 

Átérzésből.

Trend manapság – nem is véletlenül – az érzékenyítés fogalma a pedagógiában, s egyébként azon kívül is. Pedig sokéves múltja van ennek a témának. Ha egy pedagógus a szívére teszi a kezét s alkalomról alkalomra aktívan, vagy akár csak szemlélőként részt vesz egy-egy iskolai megemlékezésen, akkor biztosan tapasztalhatja, hogy a történésekbe „belefolyó” gyerekeket igenis megérint az 1956-os, vagy a még régebbi események sora. (Ugyanezzel a „módszerrel” operál egyébként a drámapedagógia is.)

A magam berkeiben – alsós és felsős csoportok tanáraként is – szívesen élek a nemzeti ünnepek felidézésével. Nem akarom kihagyni a „tananyagból”, mert én magam is tisztában vagyok azzal, hogy ez nem csak egy kis történelem óra egy csipetnyi irodalmi vonatkozással. Szeretném, ha a gyerekek végül maguk is értenék, megéreznék, hogy egy-egy nemzeti ünnep – jelen esetben 1956. október 23. napjának vagy annak későbbi évfordulójának (1989. évi) – eseményeit felemlegetni mennyi érzelemmel járhat. Érték ez, és ugyanarról a tőről fakad, mint hogy ennyi év és iskolai ünneplés után is van, mikor igenis könnybe lábad a szemem egy-egy ideillő költemény szívszaggató lírai eszközei hallatán, illetve jelenetektől, amelyek a korabeli események hangulatát hivatottak megidézni a gyerekek és kollégáim energiáinak közvetítésével. Csoda ez, akármilyen előjelű történet is áll mögötte.

Itt, Németországban a kicsit persze máshogy történik egy ilyen megemlékezés. Sokszor nincs lehetőség – s jelen esetben nem feltétlenül a vírus miatt – nagyobb, hangsúlyosabb, drámaibb, nagy közönségnek szóló előadást rendezni, csak egy foglalkozást, vagy inkább annak csak egy részét tudom ennek a témának szánni.
A konzuli iskola ideillő óráin a verseket a magam vagy felvétel közvetítésével, esetleg együtt elénekelve, de a katarktikus élménynek számító színdarabokat legfeljebb csak a technika segítségével tudom bemutatni. Persze személyesebbé tehetem, ha elmesélem, milyen volt a saját nagypapám arcát látni, miközben az 56-os forradalomról beszélt. Elmondhatom azt is, hogy odahaza ekkor hány és hány iskolás ölti magára az ünneplőjét, hogyan zajlik egy ilyen iskolai esemény, s hogy mi történik ország- és Budapest-szerte különböző helyszíneken: rendezvények koszorúzással, beszédekkel, tömeges megjelenéssel, ünnepi rádió- és televíziós közvetítéssel. Hozhatok idézeteket, rövidebb verseket, ismertethetek ideillő fogalmakat. A legkisebbek esetében nem árt „messzebbről” indulni. Történetek említése, amelyben a szereplőn épp egy másik szereplő nyomását érezhetik a gyerekek, színezők, kis dramaturgiai csavarok mentén talán van esélyem, hogy legalább bevezessem őket az ország történetének eme jelentőségteljes és megható részére.

Csak remélhetem, hogy ezzel a Konzuli Iskola diákjai is kapnak egy kis szeletet abból, amit a kollégáim és én magammal hoztunk a nemzeti ünnepeinkkel kapcsolatban. Ismereten túl büszkeséget, hogy hazám, Magyarország a világ szeme láttára 1956-ban is hősiesen kiállt a lehető legnemesebb érték, a szabadság mellett. Rólunk beszélnek minden nyelven sikong az éter és csodál: „Dávid harcol Góliát ellen.” Jobbágy Károly: A rádió mellett

Meckelholt Orsi