Busójárás Mairával

 A farsangi szokásokról már írtunk a jeles napok keretében, mostani riportalanyomat, Balogh-Éberling Mairát, 2. osztályos tanulónkat a mohácsi busójárásról kérdeztem. Riportalanyom lelkesen jött a beszélgetésre, amellett, hogy felkészült a témából, kereplőt, kolompot és busómaszkot is hozott magával.

 

– Kihez utaztál Mohácsra, Maira?

– A nagypapámhoz – aki Mohácson lakott valamikor – és a nagymamámhoz, a  mamám szüleihez, ők most Mohács környékén élnek. –  Hányszor voltál busójáráson? Egyszer voltam csak, de nagyon szeretnék még sokszor elmenni, mert nagyon érdekes a sok jelmezes ember.

– Ott is be lehet öltözni királykisasszonynak, mint itt farsangkor? Vagy másmilyen ruhát szoktak viselni? – Nem, dehogy lehet királykisasszonynak öltözni. Ott busóruhát kell viselni. – Milyen az a busóruha? – Ennek nagyon régi története van. A török időkben, amikor a Mohács környékén élő emberek a mocsarakban bujdostak, és a szigeten építettek maguknak menedéket, az egyik öreg bujdosó azt álmodta, hogy akkor tudják a törököt elüldözni, és az elrabolt lányokat kiszabadítani, ha félelmetes jelmezbe öltöznek. Ennek a jelmeznek olyannak kellett lenni, hogy se emberre, se állatra ne hasonlítson.

– Hogyan tudtak ott a mocsárban jelmezt készíteni?!

– A birkák bundájából készült a kabátjuk, ezt marhakötéllel kötötték össze a derekukon.  A nadrágjuk fehér vászon volt, amit szalmával kitömtek, hogy erősebbnek látszanak. A lábukon bocskort viseltek. Volt tarisznyájuk is, amiben innivaló volt, leginkább pálinka.  Maszkot pedig fából készítettek maguknak. Ez a maszk nagyon félelmetes,  a szájában, ami lehet szigorú vagy nevetős, hiányos fogak vannak. Disznóvérrel szokták a maszkot megfesteni.

– Elég hangosak olyankor az utcára vonuló emberek, te tudod, hogy miért? Mivel csinálják a zajt? – Kereplővel és kolomppal. Ennek is a török elriasztása volt a célja. Néha kivágták a kolomp nyelvét, és a kolomp ütögetésével csinálták a zajt. – Sikerült elüldözni ezzel a törököt? – Igen, és az elrabolt lányokat is megmentették. – Akkor lányok nem öltöznek ilyen ruhába, ugye? – Nem. Kiváltságnak, elismerésnek számított az ilyen jelmez, még a férfiak közül se viselhet mindenki ilyen ruhát, csak aki azt a tetteivel kiérdemelte.

Maira a busó múzeumban Mohácson

Gyakori tréfa volt a busó álarcok cserélgetése, hogy véletlenül se lehessen felismerni, hogy ki van beöltözve.

A lányok sokác (mi sokacnak mondjuk) népviseletet hordanak, az arcukon maszk van, és csipkével takarják el azt. Azokat a férfiakat, akinek nem busójelmeze van, azt a nagyapa szerint,  jankelniknek nevezik. Ők harisnyát húznak a fejükre, és harisnyába szórt hamuval ijesztgetik a lányokat.

– Mi tetszett a legjobban?

– Az, hogy anyukám barátnőjét, aki nem volt jelmezben, az egyik busó összekormozta. Meg az ágyú, amiből régi rongyokat lőttek ki. Nagyon hangos volt, de nem féltem tőle.

Az is tetszett, ahogy hangos zenével, kereplővel kocsikon és traktorokon felvonultak az emberek.

– Hová mentek?

– A főtérre, ami kicsit olyan törökös. Ott hatalmas máglyát raktak és a tűz körül pedig táncot jártak, kólót.

– Ezzel vége is volt az ünnepnek? Nem ez a vasárnapi program volt. A hatnapos ünnep zárásaként kedden, hamvazó szerda előtt volt a busótemetés, amikor máglyát raktak, és elégettek egy koporsót. Ezt a részt kevesebben ismerik. – Máskor is szívesen elmennél busójárásra? – Igen. Ez egy nagy ünnep, sokan érkeznek külföldről is, mert ilyent máshol nem lehet látni.

Köszönjük a riportot, és azt kívánjuk, hogy jövőre Mairának és minél több embernek sikerüljön eljutni erre az egyedülálló néphagyományőrző ünnepre.

Körmendi Mária