Kollégáimnak szeretettel
Egy 20 évvel ezelőtt írásomat szeretném megosztani Veletek:
Néha fontolgatod, hogy talán jobb lenne egy másik pályán, de mégis maradsz. Magad sem érted, miért. Talán egy mosolyért, amelyért nem jár hála, egy sikeresen megírt dolgozatért, amelyben benne van az összes törekvésed.
Maradsz a kudarcért, az akadályokért, hogy újra meg újra nekifuss, miközben egyre több az olyan tabló, ahol fakuló képed számonkéri: Vajon valóban ezt akarod?
Elrontott bizonyítványokat, vizsgák izgalmát, ahol jobban izgulsz, mint az a vásott kölyök, aki léted öntőformáiban felnőtté alakul, miközben óhatatlanul te is változol, és félve tapasztalod magadon a kiégés nyomait. Ne aggódj, csak a tétova májusi napsütés árnyait mutatja lelked tükre.
Ezt akarod? A dolgozatjavítástól fáradt, fénytelen szemeket? Elvétett szavakat…egyre türelmetlenebb családot?
Ezt? Az ígéreteket, hogy egyszer majd ez is megbecsült pálya lesz?
Igen, ezt! Gyerekeket, akiktől minden szép. Megfeneklett önbecsülésünk csónakjának tovasiklását egy zöldeskék szempárban, ott a harmadik padsorban. Egy barna hang melegségét, amely szótlanul vértezi fel megfáradt hitedet.
Szereteted anyai, nővéri köpönyegébe burkolod palántáidat, hogy mások örömére szökkenjenek virágba. Virágzásuk egyben a te hullásod is. De szirmaik megsímitanak, és újra érzed, hogy egy láthatatlan kéz ide jelölte ki a helyedet a nagyvilágban.
Ide, ahol talán leltárunkba felvesszük az egymáshoz intézett szavakat: Köszönöm! Jó voltál! Büszke vagyok rád! Szeretlek!
Ide, ahol meg tudjuk bocsájtani a hibákat egymásnak és talán, önmagunknak is.
Körmendi Mária