A magyar költészet napja, április 11.

Idézettel szerettem volna felvezetni ezt a  néhány sort. Kinek a versét válasszam? Adott, hogy József Attila legyen, és mint egy megelevenedett irodalmi arcképcsarnok jönnek elém a magyar irodalom nagyjai, a fülemben furcsa szimfóniaként hangzik fel a kedvencek egy-egy sora.

Felidéződik bennem a 30 éves tanári pályám számtalan verselemző órájának minden keserve, és az „aha” érzés, amikor a gyermek megérzi, hogy az a vers éppen neki szól. Szabadkán, Békéscsabán, Stuttgartban hirdetem,  hogy a vers csoda, mert helyettünk mondja el az elmondhatatlant. Ha verset olvasok, magamat olvasom. Versmondó versenyek hangulatát idézi bennem a nap, a felkészülések ezerszer átismételt sorait; nevetést és könnyeket; az átvett jutalom örömét.

Állok a színpadon, izgulok, verset mondok. Magamat adom a költő szavaival.

Sorra jönnek a tanáraim, akik megmutatták mi a költészet, mi a magyar irodalom: kincs, a kosztolányis, adys dac. Jönnek sorban: Balassitól Kiss Ottóig, és csak adnak és adnak:

hitet, erőt, szépséget, velük látom a tavaszi kinyíló ég kékjének szivárványos mélységét. A magyar szó elvarázsol, nem enged, átadom, szaporodik.  A vers hidat épít a költő és köztem, korok között, köztem és a diákjaim között, ember és ember között. Iskolánk gyermekeit nézem, ahogy a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központtól kapott pecséttel az üres lapra idézeteket nyomtatnak. Kívül, belül ünneplőbe öltözötten adják át magukat a szép szavaknak.

 A hímzett virágok, a versfordítások, a gyermekek arca, a fehér és a teli  papír ünnepet hirdet, amely a múlt és jelen költőinek állít emléket, de már benne van a jövő ígérete is, hogy a magyar költészet országhatároktól és időtől függetlenül a magyar embernek örök értéke lesz.

 

József Attila

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.	Nincs alku – én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz.
Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején.	Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt;
Szép a forrás – fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés.	engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.
Más költők – mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik.	S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit.
Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.	Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!
Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.	1937. február-március

 

Írta – Körmendi Mária