A nemzeti összetartozás napja, június 4.

 

Juhász Gyula: Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra  Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá!

 

Egy nemzet sorsa pecsételődött meg száz évvel ezelőtt a Párizs melletti Trianonban kimondott ítélet alapján, amelyet az első világháború lezárása után, az antant szövetség hatalmai között létrejött békeszerződésben rögzítettek, és amely meghatározta   Magyarország és a környező országok új határait. A Magyarországtól elcsatolt területek magyarjai ennek a döntésnek a következményeit családi és nemzeti szinten egyaránt megszenvedték, és a mai napig hordozzuk ennek stigmatikus terheit.

Száz év nagy idő még egy nép, nemzet sorsában is, a megélt jelen történelemmé szelídül, következményeivel megtanul együtt élni a következő nemzedék, a térképeket újrarajzolják. Aki a történelemkönyvből tanul róla, annak ez számok, adatok, tények összessége, aki azonban úgy éli az életét, hogy mindkét országban idegen, annak nagyon is valós a „békediktátum” minden következményével együtt.

Hogy milyen határon túli magyarnak lenni? Van benne kafkai meghasonlottság, de van benne valami többlet is, valami óriási erő, hogy az ember megőrizze magyarságát, de alkalmazkodni is megtanuljon. Két kultúrában élni minden nehézsége ellenére is tartást ad az embernek.

Egyszer Eger környékén, Cserépfalu határában találkoztunk erdélyi szénégetőkkel, beszélgettünk, mondtuk, hogy mi vajdasági magyarok vagyunk. Akkor az egyikük egy nagyon szép áldást mondott ránk. Nem emlékszem a szavakra, de akkor éreztem meg igazán, mit jelent összetartozni a nyelv, a gondolkodás, a közös sors kapcsán.

 

 Az Országgyűlés 2010. évi XLV. törvénye kimondja: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és a magyarok önazonosságának meghatározó 

eleme.” A magyarságunkat nem tudjuk napi szinten megélni, de talán azzal érzékeltethető leginkább, amikor az ember külföldön magyar szót hall, valami furcsa melegséget érez, valami biztonságot. Csak az a nem mindegy, hogy az a közeg, amelyben az ismerős szavak elhangzanak szabadon választott vagy születési helyünk által meghatározott.

„Az Országgyűlés 18/2019. (VI. 18.) OGY határozata alapján 2020 a nemzeti összetartozás éve lesz.

1. Az Országgyűlés az Alaptörvényben rögzített felelősségviselés jegyében, a történelmi Magyarország területét szétdaraboló és a magyar nemzet harmadát idegen államok fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátum 100. évfordulójára emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, de egyben erőt merítve a külhoni magyarság megmaradásba vetett hitéből és értékelve a 2010-ben megkezdett határokon átívelő békés nemzetegyesítési politika eredményeit, a 2020. évet a nemzeti összetartozás évének nyilvánítja.” Magyar Közlöny

Ennek az összetartozásnak igen szép példája a Baden-Württenbergi Konzuli Magyar Iskola stuttgarti tagiskolájának tanári kara: magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági pedagógusok tanítják a Németországban élő magyar gyermekeket az ékes magyar beszédre, miközben magatartásukkal, viselkedésükkel ennél sokkal többet is megtanítanak: hogy egy térben elszakított nemzet hogyan tud a gyászán felülemelkedve történelmi múltjához méltó jövőt építeni.

2020. június 4-én, délután fél 5 után 3 perccel a békediktátumra emlékeztetnek a harangok. A harangszó ide is elhallatszik és távoli falvakba, városokba, ahová bármerre is járunk a világban, hazavágyunk. Értünk szól az, magyarokért, a mi lelkünkben visszhangzik immár mindörökké.

 

Kiemelt kép – pixabay.com