Tavaszköszöntő

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik Mezei szagokkal a tavaszi szél. Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás! Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

 

Március 21. A tavasz első napja. Újjászületés. Csodavárás. Remény. Még a szél is szerelmes, lágy és simogató. Az eső megmossa az arcunk, hogy tisztán tudjunk a fénybe nézni. Az áldott napfény kinyitja a lelkünk kelyhét. Virággá leszünk, hitet kapunk nemcsak a feltámadásban, de az élet szépségében is: hogy érdemes itt lennünk, hogy a nagy egészben ibolyányi létünk is ékesebbé teszi a világot.

Dallamokat rejt a csillagos este, verseket belsőnk polca. Bennünk van a költészet, az ábránd, foszlánnyá halványodik a sötétség. Virágba borul még az értelem is.

Egy bimbó az arcomhoz hajol, rózsaszínbe vonja a beláthatatlan távolt, azt súgja, a kék ég alatt minden termőre fordul, s a zápor után felragyog a szivárvány.