Mindenszentek, halottak napja

Mindazokért, kiket nem láttunk már régen, Akik velünk együtt ünnepelnek az égben, Kiknek őrizgetjük szellemét, Mindazokért egy-egy gyertya égjen. Demjén Ferenc: Gyertyák     A november első két napját leginkább az eltávozott szeretteinkre való megemlékezés hatja át. A két nap ugyan eltér egymástól, mégis valahogy egybefonódik, s magasztos fénnyel ragyogja be az őszi  temetőket és a szívünket.

November 1., mindenszentek ünnepe eredetileg minden vértanúra való megemlékezés napja. A 8. században jelölték ki a napját, amely eredetileg egy kelta ünnepnap volt, így november elseje a „minden tökéletesen igazra” való megemlékezés napja.

Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.

Magyarországon 2000. óta ismét hivatalos ünnepnap.

Általános szokás, hogy ilyenkor rendbe teszik a síremlékeket, és megemlékeznek az elhunytakról.

„Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.” (Fekete István)

November 2-án, halottak napján virággal, koszorúval díszítik a sírokat, és gyertyát gyújtanak az emlékükre, néhol az is szokás volt, hogy ünnepi asztalnál megterítettek az elhunytaknak is, néhol ételt is tettek a sírra, hogy az elhunyt odaát se éhezzen.

.

Gyermekkoromban egy hatalmas kosárba szedtük a kertünk virágát, a krizantémot. A nagymamám kertjében, amikor még közel sem volt ilyen választék, a legszebb, legváltozatosabb krizantémok pompáztak, de azokat sohasem volt szabad leszedni, vázába tenni. Sorra jártuk a temetőket, közben papírzacskóból sült gesztenyét ettünk, meséltek azokról, akik már nem lehettek velünk. A nagyapám sírjánál növő bukszusbokorban mindig pénzt rejtettek el nekem mondván, hogy az az én nagytatámtól van, akit ugyan nem ismerhettem, de onnan távolról is nagyon szeret engem. Azóta is a krizantém valahogy számomra, nem a szomorúság és az elmúlás jelképe, hanem a szereteté, amely összeköti a földi és azt a megmagyarázhatatlan égi világot.

 

Valamikor 20 évvel ezelőtt egy amerikai önkéntes jött az iskolánkba, hogy angol nyelvet tanítson. Én lettem a mentora, tanítottam neki a nyelvet és az otthoni szokásokat. Első látogatásakor krizantémot hozott nekem, a tetejében páros számút. Mondtam, hogy nagyon örülök a virágnak, de nálunk ezt nem illik ajándékba vinni. Ezt megtanulta tőlem, ahogy én is tőle, hogy milyen az igazi halloween party ( az angolszász All Hallows Eve kifejezésből származik: mindenszentek, a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája). Furcsa volt számomra az iskolában megrendezett mulatság, a sok festett, félelmetes arc és a tépett jelmezek, csak a tökfaragás nem volt idegen, azt még gyerekkoromból ismertem. Megtanultam, hogy milyen szépen megférnek egymás mellett a kultúrák és a szokások.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul, hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Ezen a napon a gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

 

„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak” József Attila: A Dunánál

 

A veszteség mély fájdalmán túl, az ünnep az egyediség az egyéniség értékének a felismerése is. Kosztolányi Dezső versében is azt a megismételhetetlen csodát tárja elénk, aki ő volt, akit nagyon szerettünk…

A gyertyák fénye, az elmorzsolt könnycseppek egy pillanatra visszahozzák azokat, akik fontos, meghatározó részei voltak az életünknek. Adjuk nekik a tiszteletünk, szeretetünk pillanatait.

A pompás virágokról lehulló egy-egy szirom, létünk jelképeként hull az őszi avar takarta porba, amelyből vétettünk, s amivé leszünk…

Kosztolányi Dezső HALOTTI BESZÉD    Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.	Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
	Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”, majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”   Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer. Körmendi Mária