A vizes élőhelyek napja

	Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vizicsibéket.
Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte. Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a vízpartján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel. Nagy László: Balatonparton

Nincs is annál jobb, mint nyáron a parton lábunkat áztatni a hűsítő vízbe, vagy mezítláb tapicskolni a langymeleg tócsában. Körülöttünk eközben az iszapban réti csík rejtezik, a vöcsök első útjukra viszi fiókáit, akik nemsokára maguk is fészket raknak nádból kint a parton, köröket rajzolnak a halak, s perlekednek a sirályok. A víz éli a maga életét, mindennek megvan a helye itt a mocsári nősziromtól a hódokig. Viszont az ember hulladékot hagy maga után néha egy műanyag poharat, máskor ipari mennyiségű szemetet, hogy majd a víz elnyeli azt. Igen, elnyeli, de néha ez fajok kipusztulását jelenti, ami egyben a természet körforgásában fellépő hiánnyá válik, ami az egyensúly felborulását is jelenti. Az embernek kötelessége és elemi érdeke ennek az egyensúlynak a megtartása, illetve helyreállítása.

1971. február 2-án írták alá Iránban, Ramsár városában a nemzetközi egyezményt a vízimadarak és élőhelyeik védelmében, azóta ez a nap a Vizes élőhelyek világnapja. Ez volt az első globális összefogás a természeti értékek megőrzésére. Magyarország 1979-ben csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, melynek célja a természetes és mesterséges vizek megőrzése. Ezek lehetnek állandó vagy ideiglenes mocsaras, ingoványos, tőzeglápos vagy vízi területek, amelyeknek vize álló, áramló, édes, félédes, sós (tengervíz meghatározott mélységig) és a szikes kiszáradó vízfelületek is.

A vizes élőhelyek lakóinak megismerése nagy kihívás, de kezdjük azokkal, akik a legközelebb vannak hozzánk: a tőkés récékkel (vadkacsákkal), hiszen már a totyogó gyermek is szívesen barátkozik velük. Márpedig az ember őrzi, védi a barátait. A barátság pedig szövetséggé válhat, amelyben az időközben felnőtté váló ember méltó lesz a vízi világ csodáihoz.

Úttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenősbékák országa, amit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a keresztülutazóra, s felére apaszták a kerített várak őrségeit; hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének, s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy raja nekiindult, az elől futott, bújt szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kígyók s más egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő fazékába bebújtak, kinn a mezőn meg úgy állt ki a fejük a fűből, mintha ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, aki nekieressze az ekét a pázsitnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse a búzát, amikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög vagy a sáska…

Másutt meg, ahol elpusztították az erdőket, a szabadon járó szél felszaggatta a homok hegyláncokat, s egész afrikai sivataggá változtatta a környéket, ahol nem termett más, mint éles mosósás, meg páfrány.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok, martalócok menedéke volt az egész nagy terület.

Jókai Mór: A cigánybáró 

A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll, s azon egy mozdulatlan fekete madár. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –, hídnak kicsi, récének nagy, mi lehet ez? Hohó, hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel, jókora hallal a szájában. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna, fejest ugrott a vízbe, és eltűnt, a másik pedig felreppent helyére. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. A madár elhelyezkedett, aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat.

 “Azannya! – álmélkodott Tutajos. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni, mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. De nem is látszhatott, mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét, és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva, kibelezve is mozog még), olyan erős gyomorsavba került, ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle, és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. – Nagyon ügyes madár. 

– Katona? – tért magához a fiú, és remélte, hogy az öreg nem vette észre megrettenését. – Kárókatona; kormoránnak is mondják. Úszik, mint a hal, bukik, mint a vidra, de jól röpül is. Pokolbélű fajzat, de bántani nem szabad, mert az egész országban már csak itt vannak, meg még egy-két helyen. Fekete István: Tüskevár