Az ember fához való kötődése egészen különleges: fát ültet, ha valaki születik a családban, vagy ha valaki távozik. Ülteti a terméséért, az árnyékáért, a faanyagért, a kandalló melegéért.

Minden fa, akár az emberek, egyedi, megismételhetetlen csoda: A Föld tüdeje, menedék, tájékozódási pont. A madarak és a fák napja május 10., amikor már „rászálltak a fákra,/mint kis lepkék, a levelek” *, és a tojásokból is kikeltek az örökké éhes, csőrüket tátogató zajos fiókák.

Régen gyümölcsfákat ültettek az utak mentén, hogy az éhező vándornak is jusson falat. Néhol ma is hozzák terméseiket ezek a fák, s üzenetet hoznak a múltból.

Igen, ma is lehet mogyorófa-vesszőt hozni, ami a kalapunkba akad, annak, akit szeretünk, ahogy Hamupipőke kérte azt az édesapjától. Ha már a meséknél tartunk gondoljunk csak arra, hogy égig érő fa ősi szimbólum a magyar népmesékben, a világfa pedig bonyolult jelképrendszer.

Fűben fában orvosság van, ahogy azt elődeinktől megtanultuk. A családfa állítás pedig visszavezet bennünket a gyökereinkhez.

A fák gyümölcseikkel táplálnak, odvuk élelmet rejt a mókusnak, lombjuk otthont ad a fészkelő rigóknak.

Jókai Mór: Ültess fát!

Ültess fát!
Hogyha másért nem, lombot ád.
Árnyékában megpihenhetsz,
Gondot ő visel reád.
Jó tavasszal nyit virágot:
Messze érzed illatát,
Kis madárka száll reája:
Ingyen hallhatod dalát.
Ültess fát.

Örülünk a megérkező fecskének, gólyának, elhessentjük a seregélyeket. Talán kicsit irigyeljük végtelen szabadságukat, de magvakat szórunk nekik és óvjuk fészkeit.

Körmendi Mária

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet
gerle-galamb költöget:
jó reggelt,
jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó,
hű de jó,
harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr,
csiri-csűr,
csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen,
csöndesen,
nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól,
kakukk szól,
túl a vizen valahol.