„Van amit együtt éneklünk el…”

Évzáró kirándulás a Baden-Württembergi Konzuli Magyar Iskola Ulmi Tagozatán

„Most van a legjobb idő arra, hogy megismerjük egymást, hogy egyszer majd szép legyen a múlt.” Havas Lajos: Sulidal   Vannak napok, amelyek után az ember fáradtan, napsütéstől kipirult arccal indul haza, mégis úgy érzi, kapott valami fontosat. A Baden-Württemberg-i Konzuli Magyar  Iskola Ulmi Tagozatának idei évzáró kirándulása éppen ilyen nap volt.

A nyári napforduló derekán, 2026. június 20-án ismét együtt búcsúztattuk a tanévet a neu-ulmi Wiley Park hatalmas tölgyfáinak árnyékában. Gyermekek, szülők, nagyszülők és pedagógusok töltöttek együtt egy olyan napot, amelyben jutott hely a mozgásnak, a játéknak, a meséknek, a nevetésnek és az elérzékenyülésnek is.

Bár a tízéves fennállás ünneplésére már egy héttel korábban, az iskola falai között került sor, az évzáró kirándulás hangulatát még finoman átszőtte a jubileumi év öröme. Ez a nap azonban elsősorban nem a visszatekintésről szólt, hanem arról, amit közösségünk a legjobban tud: együtt lenni.

A szülőknek köszönhetően gazdagon megterített piknikasztal várta a résztvevőket. Ezúton is szeretnénk hálásan megköszönni azt a sok finomságot, amellyel hozzájárultak a nap sikeréhez. A házi sütemények, muffinok és egyéb finomságok mellett természetesen ott volt a jubileumot idéző tízes perec is, amely mosolyt csalt kicsik és nagyok arcára.

A nap közös bemelegítéssel indult. Zenére mozdult együtt kicsi és nagy, majd a résztvevők végig haladtak a tornaösvény állomásain. Már ekkor látszott, hogy ezen a napon nincsenek korosztályok. A háromévesek ugyanazzal a lelkesedéssel vetették bele magukat a feladatokba, mint a szülők vagy a nagyszülők. Néhol a gyerekek mutatták az utat a felnőtteknek, máshol fordítva, de a jókedv mindenütt közös volt.

A délelőtt legizgalmasabb része kétségkívül a meseírás volt.

A résztvevőket vegyes csapatokba sorsoltuk, így egy-egy asztalnál együtt alkotott óvodás, iskolás, szülő és nagyszülő. A mesealkotáshoz különböző állomások nyújtottak segítséget: mesekezdő formulák, mesezáró formulák, jelmezek, mesebeli szereplők, próbatételek és ötletadó kártyák várták a csapatokat.

A végeredmény minden várakozásunkat felülmúlta.

 

Az egyik történetben egy királykisasszony hét nap és hét éjszaka törte a fejét egy különös zaj eredetén. Mire a nyomozás végére ért, kiderült, hogy a kastély legtávolabbi szobájában egy kis sárkány horkol olyan rettenetesen, hogy az egész palota zengett tőle. A történetben szerepelt gonosz boszorkány, vízikirálylány és tűzmadár is, a végén pedig – ahogy az a mesékben lenni szokott – a sárkányból királyfi lett.

Egy másik csapatnál nyulak, egerek, egy bátor lovag és egy bohóc indult kincskereső útra. Az útjukat őrző óriás ugyan kemény ellenfélnek tűnt, de egy találós kérdés után hamar elvesztette a kulcsot. A történet végére az egérből király lett, a bohócból főudvari bolond, a nyúl király pedig visszakapta elveszett kincsét. A bohóc dombtetőn előadott tánca különösen emlékezetes maradt.

A tavon elvarázsolt királylányok történetében egy boszorkány vízililiommá, kacsává és aranyhallá változtatta a három testvért. A feloldást végül nem kard vagy varázspálca hozta el, hanem egy furulya dallama. Talán nem véletlenül: egy magyar iskola rendezvényén még a mesékben is fontos szerepet kap a zene.

A varázsló és az elvarázsolt király meséjében előkerült aranykürt, aranytojás, csodagyűrű és tűzmadártoll is. A hősök minden próbatételt teljesítettek, hogy megmentsék a beteg királyt, ám a végén megszólalt az ébresztőóra, és kiderült, hogy az egész csak álom volt. Többen megjegyezték, hogy ilyen izgalmas álmot szívesen megnéznének újra.

Az ötödik történetben egy aranyhallá változni képes királykisasszony, egy griffmadár, egy vízikirálykisasszony és egy hétfejű sárkány találkozott. A királyfit végül sikerült megmenteni, a sárkányt legyőzni, és ismét bebizonyosodott, hogy a mesékben az összefogás mindig erősebb a gonoszságnál.

A mesék legalább annyira sokszínűek voltak, mint alkotóik. Volt csapat, ahol a nagymama szőtte tovább a történet fonalát, máshol a legkisebbek szolgáltatták a legváratlanabb ötleteket. A közös alkotás során újra bebizonyosodott, hogy a fantáziának nincs életkora.

És volt egy csapat, amely külön említést érdemel.

Itt Mátyás bizonyította be, hogy valódi mesemondó tehetség. Míg csapattársai csupán néhány kulcsszót jegyeztek fel a papírra, ő az előadás során olyan természetességgel fűzte össze őket kerek egésszé, mintha egész életében ezt csinálta volna. A közönség hol nevetett, hol tátott szájjal figyelte a történetet. Többen meg is jegyezték: úgy tűnik, saját Benedek Elekünk már van az iskolában.

A nevetések mellett megható pillanatokból sem volt hiány.

Az idei évzárón négy gyermek búcsúzott a Lepke csoporttól. Szeptembertől már egy korosztállyal fentebb levő csoportban folytatják útjukat. A ballagás mindig különleges pillanat. Egyszerre öröm és egy kis szomorúság. Jó látni, mennyit fejlődtek, mennyit ügyesedtek az évek során, és büszkén figyelni, ahogy tovább lépnek egy új szakasz felé.

Az oklevelek átadása után két kollégától is elköszöntünk, akik a következő tanévben már nem lesznek tagjai tantestületünknek. Megköszöntük az elmúlt tanévben végzett munkájukat, és sok sikert kívántunk nekik a továbbiakhoz.

Pedagógusként külön öröm volt látni, milyen felszabadultan, nyitottan és magabiztosan vettek részt tanítványaink a közös programokon. Ezúton szeretnénk megköszönni a szülőknek azt a támogatást, bizalmat és együttműködést, amellyel egész évben segítették munkánkat. A gyermekek fejlődése mögött mindig ott áll a család is, és ezt ezen a napon ismét megtapasztalhattuk.

A nap végére lassan kiürültek a piknikasztalok, véget értek a játékok, a mesék hősei pedig visszatértek saját birodalmaikba. A gyerekek még egyszer utoljára végigszaladtak a réten, a felnőttek pedig tudták: hamarosan elkezdődik a jól megérdemelt nyári szünet.

Az oklevelek kiosztása után felcsendült az a dal, amely évek óta elkíséri közösségünket, és amelyet minden alkalommal együtt éneklünk, Havas Lajostól a Sulidalt:   „Van ami benned szép, Van ami bennem jó, Van amit együtt éneklünk el, S az a dal úgy lesz jó.”

Talán ez a néhány sor foglalja össze legjobban ezt a napot.

A közös meséket. A nevetéseket. A ballagó gyermekeket. A szülők gondoskodását. A nagyszülőket, akik együtt alkottak az unokákkal. Azokat a pillanatokat, amelyekből később emlékek születnek.

Mert végső soron nem a programokat visszük haza magunkkal.

Hanem egymást.

És talán éppen ezekből a közösen megélt pillanatokból lesz egyszer az a szép múlt, amelyről a dal is szól.

(Pap Krisztina, a Baden-Württembergi-Konzuli Magyar Iskola pedagógusa)