Szabadka

“Én nem tudom, talán messzire mentem, talán találtál jobb fiat helyettem, vagy ez csak színlelt bölcs anya-harag tán, én városom, én szülő szép Szabadkám.”

Ács Károly Neked mondom, Szabadka című versét elmondtam a szabadkai Népkör színpadán, amikor a békéscsabai diákjaimmal léptünk fel, s talán nem véletlen, hogy a színjátszó csoport egy szabadkai színésznő, Majoros Katica nevét viselte, majd ugyanezt a verset választottam a stuttgarti Ki mit tud? versenyre is, ahol szerettem volna megmutatni a diákjaimnak, hogy a haza, az otthon mindig ott van a szívünkben, és nincsenek földrajzi határai. Szabadkai mondás, hogy az ott élők csak addig vannak otthon, amíg a városháza tornya látszik. Milyen sok tornyot találtam a világban azóta hazatéréshez, de értékadó iránymutató mindig csak ez az egy marad.

Szabadka gyönyörű szecessziós épületeit minden szépre nyitott szem megláthatja, de vannak olyan rejtett részletek, mint az a patak, ami Boško Krstić Vízöntő című regényében jelenik meg, s igazán csak a mlakai emberek ismerik. A varázsló kertje is csak annak tárul fel, aki elmélyed Csáth Géza novelláiban.

Mennyit adott nekem ez a város! A legfontosabbakat: a lányomat, anyukámat és apukámat, aki ugyanolyan rajongással szerette a várost, mint én. Mit szeretek ebben a nagyon európai ugyanakkor balkáni városban? A színházat, ahol a középiskolai szakmai gyakorlatomat töltöttem, megismertem a kulisszák mögötti világot, amely örökre elrabolta a szívemet,  a szabadkai rádiót, ahol újságíróként próbálgattam a szárnyaimat, a könyvtárat, ahol órákat töltöttem régi újságok és dokumentumok kutatásával, és a városházát, amit szintén középiskolai tanulmányaimnak köszönhetően a legapróbb zugokig bejárhattam. Mennyire imádtam! Jó volt üldögélni a majomplaccon majd később a zsolnay szökőkút mellett.

Szerettem a templomok csendjét és a dužijanca ünnepi forgatagát, igen, csak így bunyevác elnevezéssel, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy a dédnagymamám ebből a népcsoportból származott. Pont ez az, amit megtanultam, a békés egymás mellett élés szabályait, tisztességgel viselni a gyökereimet, származásomat. És megtanultam, hogy mit jelent az ellenségeskedés, a politikai játszmák, hatalmi harcok elszenvedőjévé válni, mert nekem a délszláv háború nem történelem, s bár látszólag semmilyen veszteség nem ért, de megváltoztatta az életemet. Ugyanakkor megmutatta azt is, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, amik mindent túlélnek, ezért van az, hogy ma is a  szabadkai barátaimhoz a legmélyebb a kötődésem.

Különleges ez a város, amit viccesen Európa legnagyobb falujának neveznek, egyszerre van benne elegancia és földhözragadtság. Pont olyan mint a határában növő árvalányhaj és miniatűr orhideái ellentéte, mint a homok, amit elvinne a szél, ha az akácosok gyökereikkel nem ragaszkodnának hozzá, ahogy az emberben is ott van a menni akarás és a maradás vágya is. Olyan, mint Ivan Sarić repülője, ami elméletben kész a repüléshez, de valami mégis hiányzik a szárnyaláshoz. 

„Valami nagy bú olvadt föl a borban, Fájón figyeltünk vén magyar szavakra S álmában olykor sóhajtott Szabadka! „

Írta Juhász Gyula, aki vendégként érkezett, s így vallott róla  Kosztolányi a város szülöttje:

‘Mert vén Szabadka, áldalak, mit hosszú, bús évek alatt hittem sorsnak, hazának..”   /Ha volna egy kevés remény/

A Palicsi tó megihlette Vajda Jánost, és otthont adott Tolnai Ottónak. Itt hangzik legszebben a középzárt e hang, és időnként olyan szavakat használunk, amiket csak mi magunk között értünk meg. 

Egyik versemben írtam:  A város szívében lakom, Ő pedig az enyémben. Már régen nem lakok a  Raichle palotával szembeni tornyos házban, ahonnan a festők műtermére lehetett rálátni, de a várost itt őrzöm legbelül.

Ács Károllyal együtt üzenek neki:   “szeress, akkor is, ha messzire mentem, és nem tudom, de valahogy helyettem. Adj helyet a vasárnapi padkán házaid előtt, én szülő szép Szabadkám!”    Körmendi Mária