A magyar költészet napjára

 

A magyar költészet napját 1964 óta ünnepeljük, József Attila születésnapján, április 11-én.

A vers több papírra vetett soroknál. Már megszületése pillanatában is túlmutat önmagán, de igazi értékét az méri, hogy milyen érzéseket, gondolatokat indít el az olvasójában. Külcsínje a rím, a költői képek, a verselése; belbecsét az adja, ha képes valakit megszólítani.

A magyar költészet gyöngyszemei örökérvényűek. Élethelyzetünktől függően más-más vers az aktuális kedvenc, vannak olyan sorok, amelyet szívesen idézünk, amelyek erőt adnak. Megvannak az ünnepeink költeményei, ahogy a meghitt szép pillanatokéi és a mélységes bánaté is: őszinte vallomás egy-egy sor önmagunkról.

A költő kimondja helyettünk is, amire nem találjuk a szavakat, lelkünk tükre lesz, amit ő tart elénk.

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”

József Attila

Még a teljesség igénye nélkül is oldalakat tenne ki a kedvenc köteteim, költőim és verseim felsorolása, bemutatása. Nem is vállalkoznék rá, hiszen mindenkinek más a szép, az érték.

Egyetlen kötetet és abból egyetlen verset adok a költészet napjára, és majd hozzáteszi mindenki a maga legkedvesebbjét.

Körmendi Mária

Ács Károly: Valaki verset olvasott

 

Valaki verset olvasott. Azután letette.

A fedőlapon egy név. Meg se nézte. Elfelejtené úgyis.

Egy költő. Valamelyik. Nem ismerheti mindet.

…Aztán fölkészül. Kalapot vesz. Begombolkozik.

Senki sem mondaná, hogy verset olvasott.

Megy az ismerős utcán. Kétoldalt fák. És semmi.

Tavasz van. Süt a nap, mint harminc vagy negyven éve.

De ő csak áll. Néz. Csodálkozik.

Minden dolog más. Új. Ismeretlen.

Megdöbben: hol volt negyven évig?

Fa: mondta, és semmit se gondolt.

Most látja: hámlik a vörhenyes kéreg.

Süt a nap, mondta, s azt hitte úgy van.

Pedig nem is süt: loccsan és csilingel.

Tavasz van: mondta. Azt hitte elég ennyi.

Pedig oly sok dolog teszi a tavaszt:

Illat párolog puhán. Zeng az ág.

Szaporodik a felhők fehér gyapja.

Kék hátú bogarak finom lába csoszog.

Fa, nap, tavasz: oly különös a föld.

Az ember megy. Kalap, kabát, karóra.

Senki se mondaná, hogy verset olvasott.

Csak a szeme révedezőbb talán.

A lépte lassúbb. Mi történt vele?

Töpreng. Keresi negyven évét.

Találgatja: ki is volt az a költő?

Nem nézte meg jól a fedőlapon…