Kárpátalja, Beregszász

Az a város, amelyre emlékszem, már csak a múltamban él.  A mai Beregszászt már inkább nevezem Berehowenek (Берегове). Kárpátalja ismert városa, Ungvár és Munkács  után.  A várost 963 éve alapították. De a hely már sokkal korábban is lakott volt. Keletkezésének mondáját a régi katolikus templom oldalsó bejárata fölötti két bikafej őrzi. Aki arra vetődik, keresse meg. 

Röviden a monda: két viaskodó bika feltúrta földben arany pénzzel teli edény bukkant ki. A szász juhász észrevette, a kincsből épült a templom, köré a város.

A római katolikus templom, az oldalsó bejárat fölött látható balról az egyik bikafej.  A városban ráakadhatunk a történelem sok-sok emlékére. Az épületek és még a leszármazottak modern kori szóhagyományként őriznek  pár fájdalmas történet szilánkot.  Például: a beregszászi vicc, hogy a  nagymama ki se mozdult  a városból mégis 3 ország állampolgára volt… Csehek alatt, magyarok alatt, oroszok (szovjetek) alatt – még a fülembe cseng az egyszerű időmeghatározás. Mindenki tudta mire gondol a másik.  Keserédes igazság.

Vannak utak ahol még mindig a csehek alatt lerakott macskaköveken  tappodnak  a lakosok, hacsak nem kerültek azóta magántulajdonba, vagyis, ha az ott lakók nemes egyszerűséggel az utcáról az udvarukba  nem mentették át a köveket. Fájdalmas a málenykij robotra elvitt férfiak emléke, amit a nagymamám cipelt. Ki fog könnyeivel küszködve virágot helyezni  az elhurcoltak emlékművére? 

A történelem nyomai mindenütt ott vannak: a Bethlen-Rákóczi-kastély; a római  és a görög katolikus, valamint a református templom; a régi Királyi Törvényszék, ami ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának ad otthont, az intézmény igazgatónőjének sikerült megmentenie az épületet a biztos pusztulástól.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola jobbról. A háttérben a kultúrház, egy színes molinó takarásában.  A kultúrház, ami egy szép zsinagógából alakult át a szovjet építészeti stílusnak megfelelően otromba beton kockává. 

A Hősök tere, régen Piac tér volt:

 A régi Megyeháza; az Úri kaszinó a Vérke partján, aminek a jogász dédapám is volt vendég, ma az Arany Páva étterem,  első bálom helye. 

Arany Páva, jobbról a Petőfi szobor, előtérben a Vérke.  Apropó: a Vérke! Folyónak van fölminősítve, de csak egy kanális, a Borzsa folyó táplálja. Szüleim fiatal korukban még fürödtek benne. Mára, inkább szennyvíz minőségű. 

Alkottak itt olyan festők, írók, költők, képzőművészek, zenészek, színészek, énekesek, akiknek a város egyszer  jelentett valamit, s akiknek a művészete a magyar kultúrát gazdagítja. Csak pár név találomra  a  legismertebbek közül: Garanyi József, Veres Péter – festők, Horváth Anna – képzőművész; Prófusz Marianna – népművész; Vidnyánszkiy Attila – rendező,  a Magyar Nemzeti Színház volt igazgatója (a magyar színház egyik alapítója volt Beregszászban). Az első magyar színtársulat, pár név a teljesség nélkül: Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László, Varga József,  Ivaskovics Viktor s még sokan mások. Az első színtársulat az Oroszlán Szálló  épületében kapott helyet. Az Oroszlánban szállt meg 1847-ben Petőfi Sándor. Bár a város nem nyerte el annyira a tetszését, de az épület falán emléktábla jelzi , hogy ő ott járt. A költő emlékére egy szobor is lett állítva. Ő legalább járt a vársban, ellentétben Tarasz Sevcsenkóval, akinek méltóságteljes szobra szintén díszít egy közteret. Iskolás koromban egy-egy március 15. alkalmával az emléktáblánál és a szobornál is szavalhattam. A sort folytatva: Beregszászi Olga – énekes; Füzesi Magda – magyar költő, sokáig lakott a szülővárosomban.

Füzesi Magda írta a Fohász szülőföldhöz c. versében

“Az embernek, ha búja van,

s kitárt szíve páncéltalan,

szülőföldjének könyörög,

hogy óvják éltető rögök.

S akkor tisztán, megújult kedvvel

indul harcba a fergeteggel…”

  

Így legyen. Beregszász, amíg élek.

A magyar határtól vezető főút mentén, a vasúti átkelő után ez a fa mindent elmond a hazámról és az életemről.

 

Imre Andrea jegyzete és fotói